Az elmúlt években érezhetően nőtt az érdeklődés a hagyományos paraszti élet emlékei iránt. Ezzel egy időben pihenési, szórakozási szokásainkban is változások álltak be. Ismét népszerűvé vált a falusi turizmus, sokan vásároltak parasztházat vagy tanyát, amelyet nyaralónak rendeztek be. Ezekben, de új lakóházakban is egyre többen szeretnének hagyományos fűtőberendezéseket építeni, melyek közül mind a mai napig legismertebb a búbos kemence.
Tudatunkban úgy él a 19. századbeli parasztszoba, csárda vagy ivó képe, hogy a sarokban ott áll a jellegzetes boglya formájú kemence, padkáján pipázó öregember melegedik, kuckójában gyerekek hancúroznak, esetleg egy táncmulatság cigányzenészei ülnek körülötte. Kétségtelen, hogy a búbos kemence a többi tüzelőberendezésnél elterjedtebb, formája és készítésmódja nagyon változatos. Használata sokáig, szinte a 20. század közepéig tartott, teljes eltűnéséről pedig még ma sem beszélhetünk.
A ma ismert alföldi kemencéink kialakulása a 15. század második felében kezdődött el. Természetesen kemencéket már korábban is használtak - ezt támasztja alá a szó eredete is; még a honfoglalás előtti időkben, a keleti szlávsággal fennálló kapcsolataink révén került nyelvünkbe. Honfoglaló őseink jurtaszerű sátrakba, kisebb felszíni házakban és földbe mélyített veremházakban laktak.
Ez utóbbiaknak elmaradhatatlan velejárója volt a sarokba épített, kissé a földbe nyúló tűzterű kemence.
A füstmentes szobák kialakítása a kályhás fűtés elterjedésével vált lehetővé.
A magyar falvakban a 15. század közepétől jelennek meg az első kályhás házak, először a nemesek, majd a parasztok használatában.16. század eleji török betörések következtében elpusztult falvakban a lakóházak zöme már füstmentes szobával és kályhafűtéssel volt ellátva. A fejlődés nem mindenütt egyszerre következett be. Először csak az ország központi, alföldi területein, valamint a Dunántúl keleti vidékein jelenik meg ez a nagy jelentőségű újítás, majd a 17-18. században a Dunántúl többi részén is általánossá válik.
A 18. századi változások érintik a kemencék formáját is. Ekkor honosodik meg a padkák alkalmazása a szobában és a konyhában egyaránt - ez vezet a kemencék földön fekvő tűzterének felemelkedéséhez.
A kemence falát vessző- vagy nádvázra, sárból építik fel, a készítési módnak megfelelően kályhaformákat. Ekkor fejlődik ki és válik népszerűvé a boglya
alakú kemence is, amely az egyik legelterjedtebb forma a 19-20. században.alakítva a korábban használatos kályhaforma.
Újabb változás a kemence formájában a 20. század folyamán következik be. Építési anyagként ekkor kezd elterjedni a tégla, amelyből nehezen rakhatók a megszokott kerek formák, ezért a leegyszerűsített, szögletes, úgynevezett sifonkemencék.
Összefoglalva: mai búbos vagy boglyakemencéink a 15-16. századi bögreszemes kemencékből alakultak ki. E „kályhaősök" két jelentős újítást hordoztak: oldalukat csempékkel rakták ki, fűtésük kívülről történt. Ez utóbbit és a hozzá tartozó füstmentes lakószobát tartotta meg a fejlődés az Alföldön és a hozzá kapcsolódó területeken.
A változás, amikor a kályhacsempék alkalmazása háttérbe szorul, a 18. században zajlik le; ekkor alakulnak ki ma is ismert alföldi kemencetípusaink terjednek el.
Forrás: Sarjan Tibor: A búbos kemence
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
